(szerző: sakran)

11. Nap, péntek; Laro-Agrio, Cuyabeno,
Alig indulunk el, már aluszunk is. Zolit kivéve, aki nem tudott a buszon aludni. Legalábbis ekkortájt még nem. Betakarózva a kölcsönvett IBERIA-s takaróinkban aludjuk át az első 3 órát. Először Papallacta környékén riadok fel, a busz bukdácsolva verekszi át magát a földúton. Itt világosodik meg számomra, miért van egyes buszok tetején, egy nagy villogó. Itt a kiépítetlen hegyi úton igencsak jól jön. Mert habár a kanyar előtt már idejekorán dudál a sofőr, de látni a buszból a szembejövő valószínűleg csak ennyit lát messziről. A következő dolog, amire felkelek az, hogy megállunk. Az út cirka felén lehetünk túl. Elhagytuk már a hegyeket, és sík vidéken járunk. Egy iszonyatosan lerobbant büfé és gumijavító műhely mellet állunk. Nem véletlenül. Defektet kaptunk. Hangos kopácsolás kezdődik, ahogy megpróbálják a hátsó kereket leszedni. Leszállunk, körülnézünk, nem kifutva a busz körüli megvilágított térségből. Megnézzük, mit művel a sofőr meg a kísérője. Lassan haladnak. Majd egy órával később kelünk útra. A hivatalos menetrend szerint hatra kell Laro Agrio-ba érnünk. Ahol már várni fog bennünket a vezetőnk. Ő is Quito-ban volt még tegnap, de nem busszal jön, hanem repülővel. Így csekély harminc perc alatt tudja le azt az utat, amit mi nyolc óra alatt. A busz száguld tovább, mi pedig hamarosan újra elalszunk. A következő állomás a Laro Agrio-i körzet bejáratánál lévő katonai ellenőrző pont. Ez a terület közvetlenül Kolumbia határán fekszik. Ide külföldi csak vezetővel léphet be. Mindenkinek le kell szállnia. Útlevél ellenőrzés következik. Minket külön állítanak sorba az Ecuadoriaiaktól, és felírják adatainkat. Aprólékosan egy nagy könyvbe. Magát a buszt nem nézik át. A procedúra után indulunk is tovább, de már nem tudunk visszaaludni. A következő órában nézzük a folyamatosan szürkülő tájat, míg beérünk a városba. Laro Agrio harminc éve egy 300 lakosú csendes falu volt mindössze. Akkor viszont felfedezték az olajmezőket a várostól délre a dzsungel határában. Ez berobbantotta a vidéket. Ma már nagyváros. Ennyi idő viszont nagyon kevés egy ekkora növekedéshez. Rendkívül lepusztul viskókból áll a nagy része. Aszfaltozott út a városon belül rendkívül kevés van. Pedig magát a város a hegyekkel már egy új aszfaltút köti össze. Mi is azon érkezünk. Leszállunk a buszpályaudvaron az irodában kapott utasítások szerint. Leszáll a két csaj is, és így már véglegesen tisztázódik, hogy ők lesznek az útitársaink a következő 4 napon. Az idő hat óra. Sehol senki. A lányoknak azt mondták, hogy a vezető hétre jön, így még nem idegeskedünk miatta. Itt viszont semmit sem lehet csinálni. A környék lepusztult. Annyira, hogy még az állomás területét sem merjük elhagyni. Hét körül már ébredezik a gyanú, hogy volt némi kommunikációs probléma köztünk és az iroda között. A vezető továbbra sincs sehol. A két svéd lány is ideges. Úgy döntünk, betaxizunk a központba. Ők hallottak valami szállodanevet az irodában. Megkérdezzük, nincs-e ott a vezetőnk. Öten mászunk be a Pick-up-ba. Tomi és Zoli kint a platón, mi hárman bent utazunk. A szállodánál a taxiból kiszállva szembetaláljuk magunkat a keresett emberrel, így kérdezősködni nem is kell. Elénézést kér, amiért tegnap nem magyarázta el, pontosan hol is találkozunk. Ezzel elintézetnek is tekinti a dolgot. Kitűzi a délelőtt tízórai indulási időpontot, addig mindenkinek szabad program. Mi körbejárjuk a főutcát. Gyógyszertárt keresünk. Szúnyogriasztót kell vásárolnunk. Azt gondoltuk, hogy itt a dzsungel szélén ez gyerekjáték lesz. És biztos azt a típust kapjuk, ami a helyi szúnyogfaunát megfelelő távolságban tartja. Nos, csak a harmadik helyen kapunk. Nem nagyon értjük a dolgot. Ráadásul elég borsos az ára is, de már mindegy. Elvégezve ezzel a kötelezőt, Tomi és Zoli bevágnak összesen egy dollárért bő fél-fél liter Jugót, amit ott előttük készítenek el friss gyümölcsből. Majd reggeli után nézünk. Ki vagyunk már éhezve valami normális kajára. Így beülünk a találkahelynek kinevezett szálloda előtti teraszra, és amerikai reggelit rendelünk. Végre tojás! Mióta itt vagyunk, még nem láttam, így nagy örömmel vágom be a kapott rántottámat. Kaja után is maradunk. Nézzük a forgalmat, az embereket. Közben hátul átöltözünk könnyű cuccba. Hisz hosszúnadrágba, és hosszú ujjú ingbe jöttünk idáig. Ez egy kissé melegnek tűnik már így ültő helyünkben, az árnyéban is. Tíz óra tájban érkezik egy már lassan megszokott Toyota. A négyajtós Pick-up visz majd el bennünket a dzsungel határáig, ami ide még körülbelül három óra autózásra van. Na de hogy fogunk mi ebbe beférni? Hisz létszámunk az óta még emelkedett is. Reggeli derül ki, hogy a reggel a vezetőnk mellett látott csaj is a csoport része lesz. Azaz vagyunk hatan, plusz a vezető. Ezen kívül jön velünk még egy szakácsnő, na meg a taxi sofőrje. A megoldást sejtjük, de nincs hozzá sok kedvünk. Három órát a platón utazni egy poros földúton, nem álmaink „ne továbbja”. Felrakjuk a cuccunkat, majd tanácstalanul álldogálunk a kocsi mellett. Az pofátlanság lenne, hogy azt mondjuk, mi bent utazunk a csajok meg üljenek ki. De az élet megoldja a problémánkat. Ők akarnak kint utazni, és emellett figyelmeztetéseink ellenére is kitartanak. Így ők hárman meg a vezető kiülnek a platóra mi meg be. Elindulunk. Öt perc után már megmutatkozik, hogy mi jól sejtettük mi következik, és hogy a lányok nemigen döntöttek jól. Az út murva, és rendkívül poros. A mi kocsink még nem is nagyon veri fel hátra, na de a szembejövők! Ha jön valaki, mi rántjuk fel az ablakot, különben fél percig tüsszögünk a portól. Elképzelhető milyen lehet kint hátul a napon. A táj félig vad, félig megszelídített. Ez is dzsungel volt még harminc éve. Azóta rengetegen telepedtek ki ide. A fákat nagyrész kivágták. Földet művelnek a helyén, meg állatot tartanak. Néhol még tartja magát az erdő. Az emberek rendkívül szegények itt is. Gépet a fölműveléshez sehol nem látunk. Két óra zötykölődés után állunk meg. Mert mintha defektet kaptunk volna. Szerencsére ez nem igaz. Kiszállva viszont megcsodálhatjuk a csajokat vastagon porosan. A napon leizzadnak ugyanis, a szálló por meg mind rájuk ragad. Ráadásul a mentszél még a hajukat is összegubancolta. Rettenetesen néznek ki. És láss csodát, amikor megpróbálom őket lefényképezni, erről szelíden lebeszélnek. Kérdezzük tőlük, hogy még mindig kint akarnak-e utazni, vagy cseréljünk helyet. A büszkeség nagy úr. Maradnak kint. Mi megvonjuk a vállunkat, magunkban mosolygunk egyet, és megyünk tovább. A háromórás autózás után utunk még nem ér véget. Innen még két-három órát motorcsónakkal kell továbbmennünk. Lerámoljuk a kocsit, elköszönünk a taxisofőrtől. Itt van nálunk az összes kaja, és ivóvíz, ami nyolc embernek 4 napra szükséges. A csónakba már nem kell segítenünk bepakolni, azt az új ismerősünk a csónakos fogja elintézni. Van fél óra szabadidőnk. Ez a terület a Cuyabeno-i nemzeti park bejárata. Az utolsó civilizált pont. Innen már csak az erdő van. A lányok megmosdanak, majd mind az árnyékolt büfé teraszán kötünk ki. Még szokni kell a meleget. De talán az erdőben nem lesz ennyire mellbevágó. Bent egy kosárban, egy öklömnyi majmot találunk, egy természetvédő srác mellett. Épp most viszi vissza a dzsungelba. Quito-ban kobozták el egy embertől, aki el akarta adni. A kis kosárban lévő majom rettentő aranyos. Sajnos fotózni nem lehet jól. Nem akarunk a szemébe vakuzni, és félhomály van. Meglepetés is vár ránk. Kapunk ebédet. A büfés valószínűleg beépített emberke lehet, mert a szakácsnőnk ott melegíti meg a kaját. Jól esik a dolog. Később rájövünk, hogy ez a turistás dolog itt amolyan közösségi vállalkozásként működik. Mindenki kiveszi a részét belőle, aki itt él. És valószínűleg mindenki kap is egy keveset belőle. Kaja után beülhetünk a csónakba. Azaz mégse. Megkérnek bennünket, hogy menjük lejjebb a folyón úgy 50 métert, és majd csak ott üljünk be. Az ok prózai. Alacsony a folyó vízszintje. Itt ugyanis a hegyvidék, és a partvidékkel ellentétben épp száraz évszak van. Annak is a vége felé járunk már. A folyó vízszintje olyan alacsony, hogy tele van zúgóval, ahol a csónak bizony felül a kavicsos mederre. Itt is van egy ilyen szakasz, ezen akarnak, még a könnyebb csónakkal átjutni. Lentebb azért beülhetünk, és elkezdődik a hajókázás. Zúgók lentebb is vannak. Van, hogy úgy tolják át a csónakot kiszállva a hajóból. Van, hogy mi is segítünk. Jó buli. Pedig a csónakosunk nagyon érti a dolgot. Az ilyen szakaszoknak nagy sebességgel vág neki, és csak az utolsó pillanatban rántja ki a motort a vízből. A folyó szenzációs, nincs egy 100m-es egyenes szakasz benne. Tele kidőlt fákkal, amik közé épp egy csónaknyi helyett vágtak, hogy lehessen hajózni. A folyó felé benyúló ágak, a madarak hangjai, rendkívüli hangulatot árasztanak. Egyszer egy kék ara pár húz el felettünk, majd egy majomcsapatot láthatunk egy fa koronájában vonulni. Fotózni lehetetlen. Túl kicsik, és túlságosan jól álcázzák magukat. Alig lehet őket észrevenni. Aztán mégiscsak sikerül, egy másik kanyarulatban, egy másik fajt lefotózni, de ez se sikerül valami jól. Lassan haladunk. A folyó mindig újabb akadályt állít elénk, de megállítani nem tud. Egyszer csak kettéágazik előttünk a meder, és mint kiderül, az egyik ág a Lagúnához vezet. Ez egy hatalmas tó a dzsungel közepén, ennek a közelében fogunk lakni, azaz már nem lehetünk messze a céltól. Idő még van sötétedésig, így befordulunk a lagúnához. Ki van száradva. A szárazévszak átka. A tó időszakos, csak 10 hónapon keresztül van benne víz. És épp most nincs. Még így is lenyűgöző látvány, na de ahhoz képest amilyen lehetne! Nem töltünk most itt sok időt, elindulunk a szálásunk felé. Az a folyón lentebb van, de már nem messze. Öt óra tájban kötünk ki. Elfoglaljuk a lehálózott ágyainkat. Lemosdunk, majd beülünk a nyugágyakba és hallgatjuk az erdő hangjait. Van mit. Egy a hírek szerint 4cm-s bogárnemzetség csap olyan hangzavart, hogy egymás alig halljuk. Aztán a nap lementével ők is elhallgatnak. Hamarosan elkészül a vacsoránk, ami meglepően kiadós. Leves, és második. Valamint egy 5 literes gyümölcsleves kancsó, aminek a tartalmát az egyik svéd csajnak az első pillanatban sikerül az asztalon szétöntenie a poharak helyett. Közben a vezető tart eligazítást. Mit szabad, mit nem. Mire vigyázzon az ember, mire nem kell. Figyelmeztetett, hogy ha éjjel császkálni akarunk az erdőben, akkor nézzünk a lábunk elé. Ezután a veszélyes kígyófajták felsorolása következik. Melyik hogy öl, és milyen gyorsan. Ennek a mesének gondolom a lényege az lett volna, hogy ne is akarjunk éjjel az erdőben sétálni. Nem állt szándékunkban. Vacsora után megyünk lefeküdni.

12. Nap, szombat; Cuyabeno,
A nappal együtt, úgy fél hétkor kelünk, de nem kell rohannunk. Reggeli csak egy óra múlva várható. Elmegyünk hát zuhanyozni. Ez egy csoda. A világ végén, az utolsó várostól is száz kilométerekre ott, ahol nincs áram, ott van angol WC és zuhany! Annyi kikötés van, hogy a papírt tilos belehajítani. Ez egyébként általános szabály Dél-Amerikában. A csatornarendszer nem bírja a papírt, így azt sehol nem szabad belehajítani. Na de honnan van víz mindehhez? A megoldás egy nagy víztartály, amit a folyóból töltenek fel egy benzinmotoros szivattyúval. Azaz színtiszta folyóvízzel zuhanyozunk, ami kellemesen langyos. És ebben a hőségben ez nagy kincs. Még fogjuk áldani azt, aki kitalálta. A reggeli kiadós. Utána pedig indulunk vissza a tegnap már meglátogatott Lagunához. A terv az, hogy keresünk egy szép nagy Anakondát. Figyelmeztetnek bennünket, vizet eleget vigyünk magunkkal. A kis félliteres üvegemet teletöltve indulok a csónakhoz. Alig haladunk vagy kétkanyarnyit, amikor kikapcsolják a motort. Egy idegig nem is értjük, majd meglátjuk a vízben a part mentén rejtőző kajmánt. Ugyan őket este akartuk szemügyre venni, na de ha már itt az alkalom, nem hagyjuk ki. Evezővel viszik közelebb a csónakot, így a végén alig pár méterre van már csak tőlünk. Egy ideig nem is izgatja magát a látogatók miatt. Azután megunja a dolgot, és lustán megfordul, majd lemerül a víz alá. Méltóságteljesen, ereje teljes tudatában. Haladunk tovább. A Laguna „partján” sátorozókat látunk. Természetesen az ő vezetőjük és a miénk, jól ismeri egymást. Mint itt mindenki. A tó kiszáradt medrében immáron gyalog indulunk tovább. A célunk olyan kidőlt fatörzsek keresése, amikben Anakondára akadhatunk. A hírek szerint ez a kedvenc helyük, amikben a nappalokat töltik, az éjszakai vadászatok után. Fatörzset találunk többet is, Anakondát viszont egyet sem. Vissza a csónakba, és egy másik folyón indulunk felfelé, mint amelyiken érkeztünk, kiszállás után egy nagyobb túra veszi kezdetét. Ez egy olyan terület, ami nagyrészt víz alatt áll az esős évszakban. Még most is több tó, pocsolya tarkítja a területet, amiket kiszáradt, vagy majdnem kiszáradt erek kötnek össze. Ezek egyébként elég kellemetlenek. Mert még azon vízfolyások is, amik már kiszáradtak, jó méteres iszappal rendelkeznek. Ha az ember rossz helyre lép, más süllyed is el. Ezeken, átfektetet ágakon jutunk át. Mi még sikeresen, a német lány viszont néhányszor a csizmáját otthagyva. Velünk tart a szállásunk mellett lakó család egyik kisfia is. Rendkívül aranyos kölyök. Ő mezítláb teljesíti a túrát, mi a kapott gumicsizmákban. Ő rángatja ki a bennragadt csizmákat is, meglehetősen kaján mosollyal az arcán. Jó két órát bolyongunk ebben az erdőben, ami inkább hasonlít egy szavannai erdőhöz, mint esőerdőhöz. Odvas kidőlt fák is vannak szép számmal. Ám az Anakondák úgy látszik, valahol máshol gyűléseznek, egy sincs otthon. Rengeteg madarat, a kiszáradóban lévő tavakban halakat látunk, de azok a fránya kígyók nincsenek sehol. Visszafelé félig meddig eltévedünk, a folyót követve próbáljunk visszajutni a csónakhoz. Sikerrel, de közben én is elmerülök ott, ahol mindenki előttem kényelmesen áthaladt. Nem is látszott veszélyes helynek, folyónak még nyoma sincs, de én egyik pillanatról a másikra combig merülök a sárban. A csizmám nem hagyom benne, de természetesen telefolyik sűrű masszával. Míg megpróbálok megszabadulni a sártól, rövid pihenőt tart a társaság. Még jó fél óra, míg elérjük a csónakot. Ott viszont vár bennünket az ebéd, amit még reggel főzött a Señora. Kiülünk egy fa alá, és jóízűen elpusztítjuk. Én és Tomi fürdünk egyet utána. Hallom, hogy valami jó nagyokat csap a vízben a közelben, de nem hiszek a kintieknek, hogy kajmán lenne. Miután kimászunk kiderül. A hír igaz volt. Szerencsére az ember nincs az étrendjükön. Visszaút a Lagunához eseménytelen lenne, ha egy halfaj nem ugrálna be ijedtében a csónakba állandóan. Idegesíti őket a hajómotor. Ez a következő napokban is jellemző marad. A kiszáradt tavat most gyalog kerüljük meg. Ez nem a kellemes része a napnak. Árnyék kevés akad, és a nap legmelegebb szakában járunk. Anakonda természetesen továbbra sincs, de ezen már meg se lepődünk. A csónakhoz visszaérve a csónakosunk ajándékkal vár bennünket. Hozott a táborból két liter vizet. Isteni! Eddig a kiürült flaska miatt már egy ideje szomjazunk is. Egy savanyu gyümölcsöt eszegettünk, ami jó a szomjúság ellen, egy ideig. De már rég nem veszi el a szomjunkat. Pihenünk egy fél órát a csónak közelében, majd visszahajózunk a táborba, azzal, hogy naplementére visszatérünk. A zuhany, rettentően jól esik, utána pedig a függőágyakban pihenünk naplementéig. A naplemente a Lagunánál nem az igazi. Párás a levegő, így nem látszik tisztán a lebukó nap. Nem bosszankodunk miatta. Élvezzük a csendet és a nyugalmat. Visszafelé kajmán lest tartunk. Mint a mai napon minden, ez is rosszul sikerül. A zseblámpák fénye csak a vizet pásztázza. Néhány madár akad csak fel a fényhálón, ők egy ideig megkövülten bámulnak bele a lámpafénybe, majd felháborodottságukat hangozatva, elszállnak. Még lenne esélyünk, amikor fentről két csónak érkezik, tele amerikai nyugdíjassal. Természetesen a motorcsónakok hangja, még azokat a kajmánokat is a világ végére kergetik, amelyek a közelben lehettek volna. Mi is bekapcsoljuk hát a motort, és hazafelé vesszük az irányt. Visszatérve a táborba, újfent kiadós vacsora vár bennünket. Most a másik svéd lány önti ki a gyümölcslevet, csak hogy a már megszokott mederben zajlódjanak az események. Zokszó nélkül alszunk el nyolc körül. Fárasztó nap volt a mai is.

13. Nap, vasárnap; Cuyabeno,
Másnap korán van ébresztő, hisz reggel madár lesre indulunk. Így miután összeszedjük magunkat, már ülhetünk is bele a csónakba. A csónakban való utazásban már rutinosak vagyunk. Zökkenő nélkül folyt a beszállás, és indulunk is. A madárles nem áll másból, mint hogy két kanyart lejjebb megyünk a folyón, majd a motort kikapcsolva csak csorogunk lefelé. Így kora reggel fantasztikusan megnyugtató dolog. Nem tenni semmit, csak az erdőt figyelni, míg visz a víz. Több madarat is láthatunk. Habár a kajmánokkal ellentétben azért résen vannak, és nem engednek bennünket közel, habár csendben próbálunk lenni. Jó órát csorgunk így lefelé, majd visszafordulunk. Vár már bennünket a reggeli. Utána pedig gyalogtúra a közeli erdőben. Így reggeli után újfent felvesszük gumicsizmáinkat, és első alkalommal kenjük be magunkat szúnyogriasztóval. Eddig nem is említettem őket, aminek egy oka volt. Az hogy nem volt szúnyog. Ennek a vidéknek az egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy valami baktérium miatt a szúnyoglárvák nem élnek meg a környező vizekben, és így rettentően ritkák. Ha tudtuk volna ezt a városban, nem szerzünk be teljesen feleslegesen fejenként egy üveg szúnyogriasztót. És valószínűleg ez volt az oka, hogy nem lehetet kapni ilyesmit a városban. Vajon miért nem mondta ezt ott senki? Bekenve, kétszer annyi vízzel felszerelkezve, mint tegnap, vágunk neki a túrának. Belépve az erdőbe rögtön kiviláglik, miben is különbözik az elsődleges dzsungel, az úgynevezett másodlagostól. Itt nincs szükség bozótvágó késre az előrehaladáshoz. Mert habár nehezen haladunk, de csak a gyökereket, a kidőlt fatörzseket, és a lenyúló ágakat kell kerülgetnünk. Így bent az erdő sűrűjében hűvösebb is van, mint tegnap volt. Ami nem változik, hogy itt is rengeteg a kisebb-nagyobb vízfolyás, amiken ugyanolyan nehézkes az átkelés, mint tegnap volt. Alig haladunk egy fél órája, amikor a mellettünk húzódó folyóban észrevesz valamit a vezetőnk. A most is velünk tartó kisráccal beszéli meg a dolgot, amiből mi eleinte semmit nem értünk. Aztán a srác nekivetkőzik, és beúszik a folyóba. Most már mi is látjuk, hogy a szemközti ágak között valami fennakadt. A srác megközelíti ezt a valamit, majd még néhány méterről jól szemügyre veszi. Végül csak odaúszik és kiemeli azt. Emelné, de ez valami nagyobb, nagyobb annál semhogy ki lehessen emelni fél kézzel. Így áthúzza hozzánk, ki a partra. A fogás egy jókora hal. Döglött. Megvizsgálva a vezetőnk kajmántámadást valószínűsít. Ami éjjel történhetett. A hal még elmenekült de sorsa már megpecsételődött. A halat visszateszik a vízbe, és ágakkal lesúlyozzák, letakarják. Ezután némi vita támad a vezető és a srác között. Nemigen fűlik ahhoz a foga, hogy visszakeljen mennie a faluba. Velünk akar tartani. Végén győz a felnőtt szava. A srác visszatér. Mi csak sejthetjük, hogy szólnia kellett a fogásról. Valószínűleg a falu ezt vacsorázta az este. Mi szerencsére csirkét. Továbbhaladva egy teknőscsaládot látunk meg a folyóban. Mire nekiállunk fotózni, sorban csúsznak bele a vízbe. Nem szeretik a látogatókat. Még az utolsót sikerül elcsípnem, majd ő is alámerül. Több érdekes nem történik a sétán. Még egy órát bolyongunk, majd egy hosszabb pihenés után elindulunk vissza. Már majdnem dél mire visszaérünk a házhoz. Szieszta következik ebédig, és utána is egy kicsit. Kezdem megszeretni ezt a helyet. A szieszta után indulunk píranya horgászatra. Ezt két kis csónakkal tesszük meg. Nem a már jól ismert hosszúval. És motor sincs. Evezni kell. Ez ezen a folyón nem túl vészes dolog. Rendkívül kicsi a sodrása. A nekünk jutó csónakot a partról emeljük a vízbe, és rögtön ereszteni kezd. Na nem vészesen, de az út alatt többször kell majd a csónakból kimerni a beszivárgott vizet. Kapunk egy-egy botot, némi nyers húst és már mehetünk is. Nem megyünk messzire először csak a szemközti árnyékos partra, egy kanyarral fentebb. Alig kezdünk bele a nyers hús folyóvízben történő áztatásához, amikor a vezető majmokat vél látni a környező fák egyikén. A csajok, és Tomi kap az alkalmon. Én és Zoli már inkább a pihenést választjuk és a csónakban maradunk. Már a kiszállásnál akadnak problémák. A három csaj egymás túllicitálva süllyed bele a parti sárba, de még kitartanak. Nem telik bele öt perc, már jönnek vissza. Kiderül, hogy bentebb is süppedős, és a három lány feladta. A következő tíz percet a szandáljaik lemosásával töltik, mi áztatjuk a húst tovább. Tomi-ék húsz perc múlva érkeznek. A majmokat látták, fotó még sincs. Túl magasan voltak, és lehetetlen tisztán rájuk látni. Erre mondják, fél siker. Felszedjük a horgonyt, és tovább megyünk felfelé a folyón. Píranyát még nem láttunk, mindösszesen pár kapásszerűség az eredményünk eddig. De nem adjuk fel. A csónakok személyzete annyiban változik, hogy az egyik svéd lány átül hozzánk. Az evező továbbra is Tomi kezében marad. Egy fél óra evezés után Tomi-ék újfent elmennek majomra vadászni, mi pedig maradunk a horgászbotjainknál. A kisrác most is velünk van. A kutyája is megpróbált velünk tartani, mint reggel, de egy idő után nem tudott a parton követni bennünket, a csónakot meg nem bírta. Pedig felvettük. Fél perc után kiugrott, és kiúszott a partra. Hárman próbálkozunk hát, legalább egy nyomorult halat fogni. Sikertelenül. Maximum a napi betevőjükhöz juttattuk hozzá őket, mert meglepő rendszerességgel ették le a csalit a horogról. Sikertelenségünk hírével fogadjuk a vadászokat, akik most nem láttak semmit. Tomi is próbálkozik egy keveset, majd el kell indulni vissza. Mi nem kapkodunk. Kilökjük a hajót a folyó közepére, és hagyjuk magunkat sodortatni vele. A srác is nálunk marad, így négyen csorgunk lassan lefelé. A kölyök elfoglalja a kormányos pozícióját, és láthatóan büszke rá. Nemigen engedhetik meg neki. Mi hagyjuk. A fél órás utat majd másfél óra alatt tesszük meg. Már lemenőben a nap mire visszaérünk a házhoz. Ez a másfél óra életem egyik legnyugalmasabb pillanata. A világ végén, teljes nyugalomban megtett csónakázás, amit egyikőnk se szakít meg még csak egy szóval sem, semmihez nem hasonlítható. A béke, és nyugalom teljessége. Szeretem ezt a helyet. Teljesen megfeledkezünk az itthoni problémákról, a mindennapok dolgairól. Jó lehet így élni. Persze ez csak a pillanat varázsa. De csodás varázs. A vacsorára még egy órát várni kell. Nem bánjuk. Kiülünk a függőágyakba és pihenünk tovább. Ma már én öntöm szét a gyümölcslevet, hogy ne vesszen kárba, így a vacsora eseménytelenül telik. Utána éjszakai vadászat vár még ránk. Ami annyit tesz, hogy a délelőtti túrát, most a sötétben járjuk végig, az éjszakai állatokat keresve. Nem sok sikerrel. A száraz évszak betesz nekünk. Egy szem szöcskeféleségen kívül semmit nem látunk. Nem telik bele egy óra, már vissza is érünk. Még sokáig bámuljuk a csillagokat, csak azután megyünk lefeküdni. Itt ez is csodálatos. Nincs fény, ami megzavarja őket. A maguk teljes szépségében ragyognak.

14. Nap, hétfő; Cuyabeno, Laro Agrio, Quito,
Az utolsó reggel a dzsungelben. Kicsit sajnáljuk. Ma indulunk vissza a civilizációba, és semmi kedvünk hozzá. Persze innen is elmenekülnénk két hét múlva, ha maradni kellene, de hát nem kell. Sőt. Összepakolunk, a cuccot kihordjuk a folyóba nyúló lépcsőre, majd megyünk reggelizni. Utána már jönnie kellene a csónaknak, de se híre, se hamva. Majd megérkezik, de hirtelen bosszúsra fordulnak a dolgok. Néhány kövér öreg amerikai turista miatt át kell rakodnunk, egy kisebb csónakba. Ez olyan kicsi, hogy csak a peremen marad hely nekünk, miközben a csónakunk elhúz mellettünk az amerikaiakkal, akiknek a csomagját ráadásul egy másik csónak viszi. Valahogy felügyeskedjük magunkat a sajátunkra, de nem tűnik kényelmesebbnek, mint gondoltuk. Na ennyit a nyugalomról. Pedig milyen szép volt! Még vissza se értünk, máris itt a bosszúság. A csónak elindul, de alig haladunk pár métert, amikor fentről érkezik egy üres nagy csónak. Most már kiderül, hogy nem akartak ők bennünket így utaztatni, csak nem jött meg egy csónak. Félreértés ne essék, nem a mi csónakunk késet, hanem az amerikaiaké! Mindegy végül is, újabb rakodás kezdődik, és az átülés után egy sokkal nyugodtabb társaság foglal helyet a padokon. Még be akarunk térni a Lagúnához, rápillantani utoljára, de nem jutunk el odáig. Ahol még tegnapelőtt vígan hajóztunk, ott most homokpad virít. Az apadás olyan vészesnek tűnik, mint jósolták. Az elmúlt napokban sokat rémítgettek bennünket azzal, hogy a folyó rohamos apadása miatt, talán vissza se tudnak bennünket vinni, de legalábbis rendkívül lassú és fárasztó lesz az út. Valahol titokban még reménykedek is a lehetetlenségében. A hírek már az első fél órában beigazolódni látszanak. Ott, ahol lefelé még könnyedén átjöttünk a csónak felakad, méghozzá nem is kicsit. Meg se akar mozdulni addig, míg mind ki nem szálunk. Az első akadály leküzdése után viszont minden jól halad tovább. A következő órában kényszerből már meg se állunk. Önként viszont igen. Az egészségügyi szünetet mi pillangófotózásra használjuk fel. Több lepkét látunk itt egy négyzetméteren, mint eddig összesen. Az út utolsó harmada aztán megdolgoztatja a személyzetet és bennünket is. Többször kell a csónakot áttolni egy-egy kavicspadon. Ami, mivel nekem és Tominak nincs szandálja, mezítláb nem is kicsit veszélyes. Egy idő után a vezetőnk fel is adja. Kikötünk, és gyalogolnunk kell a továbbiakban. A csomagunk a folyón utazik, így élő túlsúly nélkül talán könnyebben fog menni a dolog. Ránk félórás rohanás vár. Én nem tudom miért kellett ennyire sietni, de csak úgy száguldunk az erdőben. Nem mi lehetünk az elsők. Jól kitaposott ösvényen járunk. Úgy félúton lehetünk, amikor megállunk egy pillanatra, majd a vezető egy hangyákkal teli levelet kínál körbe. Mondván jóízű. Tomi mindenesetre nem panaszkodik, de nincs is elájulva tőle. Mi, én és Zoli inkább kihagyjuk. Továbbindulunk, és csakhamar véget ér az erdő. Kilyukadunk az útra, ami a hídhoz vezet, amitől indultunk 4 napja. Bezárul hát a kör. Egyébként ez az út az egyetlen, aminek a javítását láttuk egész ecuadori tartózkodásunk alatt. Ez nem azt jelenti, hogy jó minőségű lenne, de ez is kisebb csoda ott, ahol harminc éve még csak erdő volt. Nem véletlen mindenesetre. Az utolsó harmadában végig az olajmezők szögesdróttal elkerítet területe mentén halad. Ezek a kutat, és maga a társág rengeteg kárt okozott és okoz mind a mai napig az élővilágnak. Nemcsak a kiirtott erdők miatt, pedig már az is elég baj, hanem azért is, mert eggyel talán nem érdekli őket a környezetszennyezés. A botrány már tavaly ősszel kirobbant, tüntetésekkel egybekötve. Ennek az eredményét majd a jövő dönti el. Felkérezkedünk egy kisbuszra, ami arra jár. Visszavisznek bennünket a hídhoz. Nem meglepő dolog, a vezetőnk és a sofőr jól ismeri egymást. A hídnál a már ismert hőség vár bennünket, a csónak még sehol. Azért reménykedünk, hogy megjön, mert rajta az összes cuccunk, iratokkal, pénzel együtt. Addig is büfében gyülekezünk, várunk türelemmel. Nem tart soká, ott a csónak és rajta a cuccunk. Még negyed óra és előttünk az ebéd is. Ebben reménykedtünk azért, mert nemigen lesz lehetőségünk csak holnap reggel enni legközelebb. Kaja után stratégiai megbeszélésre gyűlünk össze. A dilemma a körül mozog, hogy közvetlen busszal menjünk vissza Quito-ba, vagy Laro Agrio-ból átszállással. Én az utóbbi mellett lennék, de a társaság eléggé megoszlott a témában. A vitát, mint általában mindent itt, az idő dönti el. A közvetlen busz csak este megy, márpedig addig itt állni őrültség. Így irány Laro Agrio. A busz öreg, kényelmetlen, meleg, büdös, és még ráz is. Na jó, az utóbbi nem az ő hibája. Még jó hogy nincs tele. Így utólag visszagondolva eléggé lepusztultan ültünk fel a buszra. Az elmúlt napokba hozzászoktunk, hogy egy fürdőnadrágban és egy pólóban szaladgáljunk. Azért itt ez az öltözet már egy kicsit kirítt a tömegből. Ráadásul még el is kezdtem átöltözködni. Az éjjel hideg lesz, ezért a hosszú szerelést vettem elő a zsákból. Most viszont nincs kedvem felvenni. Ehhez meleg van. Így átveszem az inget, de a nadrágot már nem veszem fel. Lassan leszállítanak a buszról, azt hiszem. Azért a város előtt felöltözöm, de addigra már túl vagyunk egy rettentően rossz filmen, és három óra borzalmas utazáson. Kiszállva a buszból, azonnal szállhatunk is fel a következőre. Mindösszesen húsz percünk maradt, hogy a nyolc órás útra valami kaját és folyadékot beszerezzünk. Jutalmul még egy-egy nyalókát is kapunk a vezetőnktől, aki velünk jön a buszon, nem repülővel húzza el a csíkot. Az út telesen eseménytelenül telne el, ha nem támadna neki még egy ötlete. Az egyik katonai ellenőrzőponton beleakad a haverjába, aki egy teljesen üres telepjáróval megy, épp Quito-ba. Hajrá, a cuccunkat a buszról le, a kocsiba be. Magyarázat, hogy ezzel gyorsabb lesz. Még pakolunk, mikor a busz eltűnik, ekkor látjuk utoljára. A kocsi nemhogy gyorsabb, hanem kifejezetten, mint a csiga. Miért is nem ment repülővel! Az út további részét 30-al tesszük meg hegynek fel. Ráadásul, a srác egyel talán nem tud vezetni. Mindig megvárja, míg majdnem lefullad a szerencsétlen autó, és mikor már majdnem állunk, akkor kapcsol lentebb. Ekkor teljes gázt ad, felgyorsulunk, majd megint felkapcsol és megvárja, amíg a motor majdnem megfullad. Őrjítő! A busz meg már Quitóban lehet! A kényelmes buszülések már csak álmunkban élnek. Itt úgy ülünk, mint a szardíniák a dobozban. Mire beérünk a városba Tomi már majdnem őrjöng, mi csak rettentően idegesek vagyunk. Vezetőnk elbúcsúzik tőlünk a német csajjal együtt. Nahát-nahát, nem véletlenül laktak külön házba ott sem. És azt is kétlem, hogy az iroda tudott a harmadik „útitársunkról”. Én jót mosolygok a dolgon, de Tomi és Zoli jól felhúzzák magukat rajta. Azt hiszem, ebben benne van a kocsikázásunk sebessége is. Hajnali egy óra van egyébként. A sofőr srácnak fogalma sincs arról, merre lehet a szállodánk, nekünk kell navigálni a városban. Éjjel! Még szerencse, hogy nem tévedünk el. A szállodába érve kérünk egy szobát. Az eredeti tervek szerint ide csak délelőtt kellett volna visszaérnünk, nem szándékoztunk már itt aludni, de sebaj. Legalább kipihenjük a kocsikázást. A többiek még itt is dohognak a történtek miatt. Jó témát találva az útitársnőnkben. Én inkább már aludnék. Még megpróbálom meggyőzni őket, hogy egyébként ők se így gondolják, de ez már csak egy ilyen nap. Talán a holnap nyugodtabb lesz.

A szerző (sakran) kapcsolódó fotói:
- Equador > általános >>
- Equador > Cotopaxi >>
- Equador > Cuyabeno >>
- Equador > Devil's Nose vasút >>
- Equador > Devils Nose vasút >>
- Equador > Egyenlítő >>
- Equador > Laro Agrio >>
- Equador > Papallacta >>
- Equador > Quito >>
- Equador > Riobamba >>
- Equador > Vulcano Pichincha >>